Töriseknek.hu

Nagy Károly ábrázolása I. Gelasius és I. Gergely pápákkal (870 körül)

A középkor az európai történelem hármas történelmi korfelosztásában a középső korszakot jelenti: az ókor után következő, az újkor kezdetéig tartó időszakot. A fogalom, media tempestas néven, 1469-ben jelent meg először Giovanni Andrea dei Bussi pápai követ Nicolaus Cusanushoz írt levelében. A mai hármas tagolást (ókor, középkor, újkor) Cristoph Cellarius használta először, szerinte a medium aevum 313-ban a milánói ediktummal, azaz a kereszténység elismerésével kezdődött és 1453-ban, Konstantinápoly bevételével ért véget. Utóbb a kezdetét sokáig egyértelműen a Római Birodalom „bukásától” (476) számították. A középkor végének időpontját Amerika felfedezéséhez (1492) illetve a reformáció 1517-es kezdetéhez kötötték. Az egyes nemzetek történetírói gyakran a saját történelmük korszakhatárához igazították a középkor végét, így például az angoloknál előfordul, hogy bosworthi csata dátumától (1485) számítják az újkor kezdetét, míg a magyar történetírás a mohácsi csatavesztésnél (1526) jelöli ki a határt.^[1]

A humanisták számára a Nyugatrómai Birodalom bukása és a saját koruk között eltelt ezer év a sötétség és a kulturális hanyatlás időszaka volt. A középkor minden szempontból negatív minősítést azonban csak a 18. században, a felvilágosodás idején kapott. Ekkor vált általánossá a sötét középkor megnevezés.

A középkor Európa történelmére és tágabb értelemben a vele szomszédos bizánci és arab világra, vagyis a mediterrán területekre (Kis-Ázsia, Közel-Kelet és Észak-Afrika) vonatkozó korszak.

Dél-Ázsia (például India) és Kelet-Ázsia (például Kína és Japán) Európától és a mediterrán térségtől elszigetelten fejlődött. A keleti civilizációk ebben a korban nem omlottak össze, mint a római civilizáció, sőt folyamatosan virágoztak és fejlődtek, így az ókor és egy köztes, középső korszak, a középkor szétválasztásának sincs értelme a történelmükben. Az ázsiai történészek éppen ezért másfajta korszakbeosztást használnak. Ugyancsak nem beszélhetünk az európai történelem szerinti középkorról a többi földrész, így Afrika nagyobb része (Fekete-Afrika), Amerika, Ausztrália és Óceánia esetében sem.

Korai középkor (5–10. század) 

A népvándorlás 

Bővebben: Népvándorláskor

A Római Birodalom bukását követően annak egykori területén a Kelet-Európa és Észak-Európa felől érkező népek egymás után telepedtek le. A 19–20. század felfogása szerint a népvándorlás a civilizáció és barbarizmus harca volt, André Piganiol francia történész például egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a Római Birodalom nem természetes halállal múlt ki, hanem meggyilkolták”. Ezt az elméletet a történészek ma már meghaladottnak tartják, és a népvándorlásban részt vevő népek között megkülönböztetik a nomádokat (hunok, avarok, magyarok) illetve a letelepedetteket (gótok, frankok, vandálok stb.).^[2]

A népvándorlás „jövevényeinek” száma lényegesen alacsonyabb volt a helyben lakókhoz képest, akik több-kevesebb idő elteltével beolvasztották őket.^[3] Ugyanakkor a bizánci csapatok által 542 körül behozott pestis és lepra átrendezte a népesség struktúráját: mivel a járványok elsősorban a tengeri útvonalak mentén pusztítottak, a germánokat, baszkokat és bretonokat kevésbé sújtotta.

A behatoló germánok nem az államalapítás szándékával érkeztek, csupán letelepedést kerestek a már létező birodalomban. A rómaiaktól földbirtokot és szövetségesi (foederati) jogállást kaptak, ami lehetővé tette a romanizálódásukat. A kereszténység felvétele még inkább megkönnyítette a befogadókhoz való közeledést. (Az egyik legkorábbi nem latin bibliafordítást Wulfila gót püspök készítette 350 körül).^[4]

A népvándorlás korát a 9. században Kelet-Európa felől a magyar honfoglalás, míg Észak-Európa felől a viking népcsoportok hadjáratai és letelepülése zárta le.

Noha az egykori Római Birodalom letelepült népeit nem mindenhol tizedelték meg, az újonnan érkezett népek merőben új felfogás alapján értelmezték a társadalom, ezzel együtt a jog, a kultúra, a vallás, a magántulajdon fogalmát. A kiépült társadalmi kapcsolatok és a gazdasági infrastruktúra jelentős károsodást szenvedett, amikor a helyi uralkodók helyi szabályait vezették be.

A visszaesés gyakran gyors volt és megrázó. Az utazás és az áruszállítás már csekély távolság esetén is veszélyessé vált. Ez egyúttal az exportra készített áruk előállításának és kereskedelmének összeomlását is okozta. A 7-8. században az arabok elfoglalták Levantét, Észak-Afrikát, az Ibériai-félszigetet, Szicíliát és a Földközi-tenger szigeteit. Ezzel megszűnt az európai tengeri kereskedelem nagy része. A közigazgatási, oktatási és katonai infrastruktúra tönkrement, általánossá vált a műveletlenség a vezetők körében.

A népvándorlás korát egyes történészek a „sötét középkor” néven emlegetik, mivel a római kor fejlett írásbelisége gyakorlatilag megszűnt, és az írott források hiánya miatt az ezekre az évszázadokra vonatkozó ismereteink homályosak. Ez is hozzájárult az 1990-es években nagy szenzációt kiváltó kitalált középkor-elmélet születéséhez, amely szerint a 6–9. század közötti időszakot utólag illesztették be Európa történelmébe.

Kereszténység a korai középkorban 

A Nyugatrómai Birodalom bukása előtt a keresztény egyház már eléggé meggazdagodott a császár és a magánszemélyek adományaiból ahhoz, hogy szilárd hatalmi tényezőt jelentsen a barbár támadások által megingatott közigazgatás mellett. Az egyház nemcsak a hívek lelki szükségleteiről, hanem veszély esetén az anyagi biztonságukról is gondoskodott, ami tekintélyének további növekedését jelentette. A kezdetben egyéni akciók laza láncolataként indult szerzetesi mozgalom integrálásával az egyház további jelentőségre tett szert a gyakorlati életben: az Isteni szolgái (servi Dei) gyógyítottak, tanácsot adtak és pártatlan döntőbírák voltak. Ugyanakkor a kolostorokban kialakított könyvárak és másolóhelyek a kultúra központját is jelentették.

Európa legrégibb kolostora (Lérin-szigetek) már 410-ben, a szűken vett középkor kezdete előtt megalakult, az alapítások nagy száma azonban a 6. század végére - 7. század elejére esik: Monte Cassino (Nursiai Szent Benedek, 529), Skellig Michael (588), Bobbio (Szent Kolumbán, 595), Sankt Gallen (Szent Gál, 613).

A korai középkor a nagy hittérítések kora is: Nagy Gergely pápa szerzeteseket küldött Angliába, majd angol szerzetesek (Szent Bonifác és Willibrod) indulnak a germánok megtérítésére.^[5] A keresztény egyház megerősödésének folyamatában a barbár királyok rendre felvették a katolikus vallást, először I. Klodvig, a száli frankok királya, valamikor 496 és 507 között, majd a kenti Aethelbert, majd 627-ben a northumbriai Edwin. A kor egyházi írói ezeket a megtéréseket Nagy Konstantinéhoz hasonlították, mivel ez az aktus az egyház és állam szoros együttműködéséhez vezetett.^[6]

Érett középkor (11–14. század) 

A 11. századtól megnőtt Nyugat-Európa stabilitása. A népvándorlás a mongolok hadjáratait leszámítva megszűnt. A nyugat-európai keresztény királyságok katonailag megerősödtek. Az új kelet-európai és észak-európai államok uralkodói szintén felvették a kereszténységet, így a legtöbb eddig pogány törzs is beilleszkedett Európába.

A 11. századi nagy egyházszakadás következtében végleg elkülönült egymástól a kereszténység két nagy ága: a római pápa által irányított katolikus egyház vallási hatalma Európa nagyobb részére terjedt ki, míg a keleti ortodox egyház a pátriárkák vezetésével elsősorban a Kis-Ázsiára és a Balkán egy részére kiterjedő Bizánci Birodalomban, valamint Kelet-Európa néhány fejedelemségében uralkodott. A nyugati kereszténységen belül a kialakuló Pápai Állam és Német-római Birodalom területegyesítő törekvései a két hatalom küzdelmét eredményezték (invesztitúraharc). A konfliktus a két fél megegyezésével és szövetségével zárult, amelyben a pápa megerősítette a keresztény országok egyházai fölötti korlátlan hatalmát. Ezenkívül a nyugati keresztény államok nagyobb egységét eredményezték a 12. században meginduló közös keresztes hadjáratok is, amelyek során a szövetkezett európai uralkodók elfoglalták a közel-keleti Palesztinát az araboktól, és ott több mint egy évszázadon át fennálló keresztény államot alapítottak (Jeruzsálemi Királyság).

Itáliában és Flandriában területi függetlenséget élvező szabad városok fejlődtek ki. Ahogy az utazással járó veszély csökkent, a kereskedelem ismét fellendült, és a gazdaság fejlődésnek indult Európában. Politikai szempontból a haladó középkor a földrész nagy részén fokozatosan elterjedő hűbéri rendszer (feudalizmus) jegyében telt. A 14. század elejére a legtöbb országban erős centralizáció, központosított királyság épült ki.

Az Ibériai-félszigeten az arab fennhatóságú városok visszahódítása zajlott. Ennek egyik következményeként a keresztény világ hozzáférhetett a nagy műveltségű muszlim uralkodók (kalifák) könyvtáraihoz és az arab kódexmásolóknak köszönhetően ott megőrzött klasszikus ókori irodalomhoz és filozófiához.

A 12. századtól kialakultak a nagyobb Európai városokban az első egyetemek főként a papság oktatása céljából. Az írástudók száma növekedett, és fejlődtek a művészetek: a szobrászat, a zeneművészet, az építészet. Hatalmas katedrálisok épültek szerte Európában, először a román, majd később a dekoratívabb gótikus stílusban.

A szellemi fejlődés a vallási megújulás igényét is magával hozta. Megjelentek az első eretnekmozgalmak. Egyes vallási közösségek, amelyek a Jézus tanítása szerinti életet hirdették, megmenekültek az üldöztetéstől. Így például a pápa szentesítette Szent Ferenc és Szent Domonkos mozgalmát, és az ezekből létrejövő szerzetesrendek a korszak egész szellemi életére nagy hatást gyakoroltak.

Késő középkor (14–15. század) 

A középkori Európa válsága 

A 14. század újra hanyatlást hozott, aminek több eltérő oka volt. Az egyesülő gazdaságban a 11. század óta tartó enyhe inflációs folyamat után bekövetkezett az első gazdasági visszaesés. A hosszú középkori meleg korszak után Európa éghajlata is hidegebbre fordult, beköszöntött a kis jégkorszak. Európa népességének harmadát ragadta magával a 14. század közepén kitört fekete halál (pestis) különösen a népesebb városokban, a fejlődés központjaiban. A katasztrófa hirtelen véget vetett a megelőző egy-két évszázadban megindult intenzív változásoknak, amelyek csak jóval később, a kora újkorban tudtak új erőre kapni.

A politikai életet növekvő zűrzavar jellemezte, az európai népeket a királyságok közti parttalan háborúk gyengítették, mint például a százéves háború. Mindezt tetézték az első nagy parasztfelkelések pusztító társadalmi következményei, valamint az eretnekek (katharok, bogumilok) kegyetlen üldözése.

A középkori társadalmi rendszert végül a pestisjárvány, az ezt követő nagy éhínség, az ismétlődő háborúk és népfelkelések együttesen sodorták válságba.

Az újjászületés évszázada 

Az előző század drámai emberveszteségei a 15. században az európai gazdaság és társadalom radikális újjászervezését eredményezték. A városokban a kereskedelem és az ipar új területei indultak növekedésnek, mint például a textilkereskedelem, a gyapjúgyártás, a banki szolgáltatások és a fegyverkereskedelem. A százéves háború idején ugyancsak komoly fejlődésnek indult a vasércbányászat és a fegyvergyártás.

A városi polgárság tőkefelhalmozása és a megnövekedett termelékenység a nyugat-európai társadalmak többi rétegére is hatást gyakorolt. A felgyorsult kereskedelem lehetővé tette a földesurak számára, hogy fokozatosan túllépjenek az uradalmi gazdaságon, ezért felrúgva a hagyományokat elkezdték kirekeszteni a parasztokat a közös birtokokról.

Az elégedetlenség népfelkelésekhez vezetett, emiatt az uralkodók növelték a katonaság létszámát és hatalmuk központosítására törekedtek. Egyes uralkodók, mint például XI. Lajos, a „pókkirály”, a centralizáció elvét felhasználva minden alkotmányos korlátozást félredobtak, és teljesen önkényesen gyakorolták a hatalmat.

A 15. század Itáliában a humanizmus és a reneszánsz korszaka. A városi polgárság felemelkedése a szellemi, gazdasági és társadalmi újjászületés igényét hozta létre. Maga a reneszánsz (olasz rinascimento) kifejezés is „újjászületést” jelent (a mintának tekintett antik civilizáció újjászületése értelmében). A 16. századtól a reneszánsz tovább terjedt Európa jelentős területein.

A korszak meghatározó eseménye volt az Oszmán Birodalom térhódítása Európában. A Bizánci Birodalom megdöntése és Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után a török szultánok egymás után igázták le a balkáni országokat, és előrenyomulásuk már Közép- és Dél-Európa valamennyi országa számára közvetlen fenyegetést jelentett.

A Bizánci Birodalom története 

Bővebben: Bizánci Birodalom

A középkori arab civilizáció 

Bővebben: Az iszlám aranykora

     Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Lásd még   Középkor témájú médiaállományokat.

• Történelmi korszakok
• A magyar nép kialakulása
• A középkori Magyar Királyság története
• Középkori filozófia
• A középkor művészete

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat